Időnként a dolgok nem úgy mennek, mint szeretnénk….
Meghal valaki, akit szerettünk. Váratlan dolog történik. Úgy hullik szét egy kapcsolat, ahogy soha nem gondoltuk volna. Visszatér egy fertőzés. Egyik napról a másikra hullik szét egy vállalkozás. Derült égből villámcsapásként jön egy támadás, széttörve egy testet vagy egy álmot, esetleg mindkettőt. Valamiről, ami még tegnap annyira szilárdnak és valóságosnak tűnt, kiderül, hogy sokkal kevesebb, mint aminek látszott.
És megreped egy részünk. Egy pillanatra az egész védelmi rendszerünk, amelyet az elménkkel annyira jól felépítettünk, összeomlik. Megint újszülöttek vagyunk, már nem vagyunk ellenállók a teremtés mindent elborító csodájával és szörnyűségével szemben. Szembe kell néznünk, hogy mennyire lenyűgöző saját tehetetlenségünk a kozmosz végtelensége előtt, miközben nem véd meg az ego.
Egy pillanatra megérintjük a mindent átjáró felfoghatatlan misztériumot, miközben az is megérint bennünket. Az idejétmúlt valóság résein áttör a múlandóság, és a létezés puszta megalapozatlansága, a dolgok irányíthatatlansága, az érzelmi világunk megjósolhatatlansága újra megmutatja magát. Kinyílik a szemünk. Élővé válnak az ősi tanítások. Ami megszületik, halnia kell. Ami itt van, hamarosan elmúlik. Maga a föld, amin állunk, bármelyik pillanatban megnyílhat. Sehol nem vagyunk valódi biztonságban. Mi valódi? Miben lehet egyáltalán bízni ebben az életben? Van egyáltalán bármi, amiért érdemes élni?
És visszahőkölünk…
túl sok a hatalmas tapasztalás. Hamar, hamar vissza a normálishoz. Hamar találjunk valami szilárd kapaszkodót, valami kezelhetőt. Javítsunk meg valamit. Keressünk meg valamit. Irányítsunk valamit. Kapaszkodjunk meg valamiben. Kapjunk választ. Orvosoljuk. Oldjuk meg. Foglaljuk le magunkat. Anyagokkal, vallással, banalitásokkal, több és több és több élménnyel.
Ahelyett, hogy szembenéznénk a mélyben ólálkodó ismeretlen szörnyűségekkel, megint inkább a felszínt fürkésszük. Kizárjuk az irányíthatatlan létezés nagyobb borzalmát azzal, hogy inkább olyasmikkel foglalkozunk, amikről azt hisszük, hogy tudjuk őket irányítani. Kizárjuk a fájdalmunkat és kétségbeesetten igyekszünk visszatérni a normálishoz, vissza a munkához, vissza a „valósághoz”.
A normalitás azonban nem a megoldás, hanem a probléma, s a régi valóság amúgy is túl korlátozott volt. Az élet, a maga végtelen bölcsességében, pusztán fel akart törni minket, mint a diót. Túl kicsik lettünk, túl nagyok lettek a korlátok, túl érzéketlenek, túlságosan lefoglalt minket a saját életünk, a történeteink csapdájába estünk, elaltatott a modern világ, s miközben annyira hajtottuk, kerestük a pozitívat, eltemettünk mindent, amit negatívnak láttunk: a fájdalmat, a bánatot, a sóvárgást, a félelmeket, a rettegést, a paradoxonokat.
Ezeket a nagyon is természetes energiákat…
borzasztó mélyre temettük azért, hogy működni tudjunk, hogy produktívak legyünk és főleg, hogy „beilleszkedjünk”.Azt hittük, „boldogok” vagyunk. Boldogságunk közben mégis oly esetlegessé, az örömünk annyira függővé, s az elégedettségünk teljesen felszínessé vált. Az a fajta elégedettség lett osztályrészünk, ami bármelyik pillanatban szertefoszlik. S bizony szertefoszlik, hisz az élet nem kevesebbre vágyik, mint a teljességre.
Ilyenkor pedig minden megkérdőjeleződik bennünk. Minden.
A fájdalom a gyógyulásnak nem akadálya, hanem kapu hozzá. A gyász nem hiba, hanem átjáró. Még a haragban is van lehetőség, hogy előre lépjünk. A legmélyebb vágyódásaink (longing) pedig nem hibák (fault), hanem egyszerűen olyan saját részeink, amelyek (vagy akik) szeretnék, ha látnánk őket.
A sebek azért nyílnak fel, hogy gyógyítsuk őket, megtartsuk őket és szerető figyelmet adjunk nekik.
A szenvedésünk és a szeretteink szenvedése gyakran annyira véletlenszerűnek, annyira értelmetlennek, céltalannak, kegyetlennek, annyira irányíthatatlannak tűnik, mi pedig azonnal el akarjuk rejteni a fájdalmunkat, elrejteni, letagadni, vagy csak úgy tenni, mintha már túl lennénk rajta. Spirituális útkeresőként eljátszhatjuk, hogy már megfejlődtünk, meghaladtunk sőt, akár teljesen kiirtottunk mindent magunkban ami emberi és gyenge. Hogy sebezhetetlenek vagyunk. Hogy a végtelen gyönyörön és boldogságon kívül már semmi mást nem érzünk. Hogy annyira nagyon csodálatosan megvilágosodtunk, annyira nagyon tökéletesek vagyunk.
Végül azonban saját magunk elől nem tudunk elbújni, hiszen bizonyos szinten mindig pontosan tudjuk, hol bujkálunk. A „megvilágosodott énünk” a legnagyobb hazugság mind közül. Hol bujkálna a „megvilágosodott énünk”?
Nincs olyan tapasztalás…
amely eleve traumatikus vagy valóban megoldhatatlan lenne, időnként azonban a tapasztalások vulkán erejű energiákat szabadíthatnak fel bennünk, amelyeket elnyomtunk, lenyomtunk, nem voltunk hajlandóak integrálni a nagy sietségben, hogy kiegyensúlyozott, szilárd és normális „magunk” legyünk. Épp azzal téptük szét magunkat, ahogy próbáltuk magunkat egyben tartani.
S az élet most a segítségünkre sietett azzal, ahogy a teljességet szereti. A rettegések, a dührohamok, a zavarodottság, a megmagyarázhatatlan örömök, melyeket soha nem voltunk képesek megtartani, elszabadultak. Az élet néha addig piszkál minket, amíg felrobban bennünk valami… és ilyenkor rohanunk, hogy megint féken tartsuk magunkat.
Most arra invitálok mindenkit, hogy maradjunk kicsit tovább féktelenek, kontrollálatlanok. Legyünk kicsit következetlenebbek, kicsit szétcsúszottabbak. Van a széthullásban méltóság.
Hajtsunk fejet az összes ősi energiának, ami most áramlik bennünk. A régi élet hullik szét, az új élet még nem állt össze, s most szent földön állunk épp, tele tomboló , áradó élettel és lehetőségekkel. Feltörve de épp ezért élővé váltunk ezeknek az elveszett részeink számára, érezzük és kapcsolódunk az örömökkel és fájdalmakkal, melyekről azt hittük, soha nem fogjuk újra érezni őket, energiákkal, melyeket gyerekkorunk óta vagy akár még régebben elnyomtunk.
A szenvedésünk nem hiba vagy büntetés, és végsősoron nem is a miénk. Mindannyian szenvedünk. Mindannyian megbetegszünk, megöregszünk és meghalunk, legalábbis fizikai formánkban. A fizikai formánk pedig szent. Mindannyian megéljük a veszteséget és nem értjük, miért. Mindannyian elveszítjük az irányítást, vagy nem értjük, hogy volt-e valaha egyáltalán a kezünkben az irányítás. Mindannyian nézünk szembe olyan helyzetekkel, melyeket soha nem terveztünk volna, döntésekkel, melyeket soha nem akartunk volna, dolgokkal melyekre most úgy nézünk, hogy nem is akarjuk őket, körülményekkel, melyeket egyszerűen „rossznak” érzünk.
Ám a nem akart, nem kívánt dolgok, helyzetek és körülmények közepette ha le tudunk lassulni, tudunk lélegezni, ki tudunk jönni a „hogyan kellett volna” történetből, és a jelen pillanat felé fordulni, akkor találhatunk dolgokat, amik rendben vannak, sőt, akár még akarjuk is őket, amik akár szentek, sőt gyógyító hatásúak is. S arra is elkezdhetünk rádöbbenni, hogy a küzdelmünkben, a szenvedésünkben nem vagyunk egyedül. Össze vagyunk kapcsolódva az egész emberiséggel. Szenvedésünk a beavatásunk, s nagyon sokaknak volt már benne része. Az őseink nyomában járunk. Arra invitálnak, hogy még nagyobb szenvedéllyel szeressük magunkat, kapcsolódjunk mélyebben a lélegzetünkkel, éljük meg azt a fajta együttérzést saját magunk és egymás iránt, amit soha nem éltünk volna meg, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy „nekünk jó”. Amúgy kinek jó valójában? S vajon miért vártuk, hogy a dolgok úgy mennek tovább, ahogy nekünk jó amikor a múlandóság és az állandó változás világában élünk? Komolyan azt hittük, hogy mi irányítunk? A hullám irányítaná a végtelen óceánt? Elveszítettük volna szerénységünket és arányérzékünket?
Nem mi irányítunk…
Minden haldoklik attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, ahogy a Buddha tanította. Minden kristályból van, minden törékeny. S épp ebben rejtőzik a legnagyobb szomorúságunk és a legmélyebb depresszió, ugyanakkor a legnagyobb lehetőségünk is az örömre és szabadságra. Megtanul(hat)juk, hogy jussunk ki abból, ahogy „nekünk jó”, és elfogadjuk, magunkhoz öleljük azt, ahogyan a dolgok valóban vannak. Megtanuljuk szeretni az életet, ahogy van, s elengedjük idejétmúlt fantáziáinkat. Megtanuljuk, hogy az igazi öröm nem a fájdalomból való menekülés, hanem a hajlandóság, hogy érezzük, a valódi megelégedettség pedig azt jelenti, hogy megnyitjuk magunkat még a legmélységesebb gyásznak is. Ha kapcsolódni tudunk saját szomorúságunkhoz, kapcsolódni tudunk az egész emberiségéhez is. Ez nem valamiféle dagonyázás vagy belemerülés valamibe, ez ébredés, szemfelnyitás, a valódi együttérzés megszületése.
Megengedjük még a legmélyebb sérüléseinknek is, hogy a szeretetről, együttérzésről és a lassításról tanítsanak, s emlékeztessenek, hogy mennyire értékes az élet minden egyes pillanata. Hagyjuk, hogy az élet szélesre törje fel a szívünket, hogy meg tudjon nyílni az Igazság felé. Minden ég, ahogy a Buddha tanította, s ha a valóság idejétmúlt képeibe kapaszkodunk, abból csak nagy szomorúság születik.
Olyan sokat tudtunk, s most kevesebbet tudunk, ami nem veszteség, hanem szabadság. S van bennünk valami, ami soha nem sérül, valami örökké jelen lévő és megbízható, valami ami a legintenzívebb érzéseket is túléli, ami megtartja és elengedi a sérülést, ahogy a szív pumpálja a vért…
– Jeff Foster (fordította Vantulek Zsolt)