Sokaknak elérkezik az életében az a pont, amikor…
…megjelenik egyfajta feszítő érzés, hogy valami nincs rendben, valami nagyon nem stimmel, nem igazán tudjuk azonosítani, csak érezzük, hogy mintha nem lennénk a helyünkön, nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, mintha minden összeesküdött volna ellenünk, elegünk van a munkánkból, elromlott a párkapcsolat, mintha egy rohanó folyóban fuldokolnánk, és nem értjük, hogy minél erősebben kapálózunk és próbálunk a felszínen maradni, annál inkább visz a sodrás lefelé.
Ismerős…?
Aztán jobb esetben megérkezik, hogy lehet, nem a világgal és mindenki mással van baj, hanem esetleg bennünk kellene „megszerelni” valamit, és keresünk valami segítőt, látót, jósnőt, csillagállás-szakértőt, aki majd jól megmondja, mi a probléma, és megjavít, és majd minden megoldódik.
Flesselünk nagyokat, örvendezünk, hogy sínen vagyunk, és egy kis ideig úgy is tűnik, hogy innentől minden rendben.
Aztán persze kiderül, hogy semmi sincs rendben, jön a csalódás, és a megélés, hogy valami kurva nagy gáz van velünk, ráadásul természetesen csak mi vagyunk ennyire kretének, mindenki más jól van, ügyesen és könnyedén viszi az életét, és hát teljesen egyedül érezzük magunkat a szarunkkal.
Találunk…
csoportokat, elmegyünk családállításra, ceremóniákra, újjászületésre, energiagyógyászatra, megint flesselünk, úgy érezzük, megvan a grál, innentől megint sínen vagyunk, rátaláltunk a közösségünkre, elfogadnak bennünket, jönnek megértések, halleluja.
Elkezdünk mindent jobban tudni, jobbnak gondoljuk magunkat azoknál, akik nem „spirituálisak”, hiszen mi megértettük a világ lényegét, farkasokkal futunk, megoldottunk egy csomó problémát, mindent is elengedtünk, és hát pillanatok kérdése csupán a megvilágosodás.
És itt sok esetben elindulhat egy olyan folyamat…
amiben az önismereti munka nagyon hamar önmagáért való lehet, kialakulhat egy komoly függőség, amit persze nem látunk, megyünk egyre gyakrabban kezelésre, állításra, ceremóniára, az elme talál egyfolytában újabb és újabb megoldandót, és el is hiteti velünk, hogy tényleg megoldjuk ezeket.
Minden apróságot jelként kezelünk, és egyre inkább kicsúszhatunk a való életből, a mindennapokból, a testünkből, egyre inkább az lehet a fontos, hogy a való élet történéseit átfordítsuk valamiféle spirituális koordinátarendszerbe.
Ezt én meglehetősen profán módon önismereti pornózásnak vagy maszturbálásnak hívom (megvolt nekem is persze, been there, done that, got the T-shirt), ahol a magunkon végzett munka öncélúvá válik, nincs integráció, nem foglalkozunk azzal, hogy az amúgy jó és hasznos folyamatokban kapott tapasztalásokat beépítsük a mindennapjainkba, konkrét változtatásokat eszközöljünk, és szinkronba hozzuk a szellemi és anyagi tartalmakat.
Ha sikerül ezt felismerni…
…és kezdeni vele valamit, elengedni, tovább lépni, akkor jöhet az a része az önismereti útnak, ahol elkezdhetünk azzal foglalkozni, hogy a mindennapokban mennyire uralnak és irányítanak a régi mintáink, a hozott anyag, a transzgenerációs- és saját traumák, felismerhetjük amikor adott helyzetekben ezek előugranak és enni kérnek.
Ilyenkor képesek lehetünk kicsit hátra lépni, kijönni a traumareakcióból, a sémából, felismerhetjük, hogy mi az a működés, amit az adott helyzetben mindig csinálunk, és dönthetünk úgy, hogy most választunk valami mást, és ennek megfelelően tesszük, amit teszünk.
Én abban hiszek…
hogy ez az a szakasz, ahol valóban tudjuk alakítani az életünket, ahol újra elkezdünk kapcsolódni magunkkal, a részeinkkel, a traumáinkkal, a gyengeségeinkkel, az erősségeinkkel, és ahol el tudjuk kezdeni élni azt az életet, amit valóban szeretnénk.
Ennek szellemében dolgozom magamon is, és a segítői munkámban is. Ebben tudom kísérni azokat, akik hozzám fordulnak akár egyéni ülésekben, akár a csoportos folyamatokban.
Drukkolok magunknak.